Minden külső szemszögből nézve megvolt mindene Johnnak. Épp aláíratta a szerződést, amelyben eladta a New York-i lakását, 6 számjegyű nyereséggel, pedig csak 5 évig volt a birtokában. Az egyetem, ahol nemrég szerezte a mesteri fokozatát, éppen egy tanári állást kínált fel neki, ami nem csak hogy fizetést jelentett, hanem életében először juttatásokat is. És mégis, habár minden egész jól ment Johnnak, küszködött, függőséggel és múlni nem akaró depresszióval küzdött.
2003. június 11-ének éjjelén felmászott a Manhattan Híd kerítésének legszélére, és kilépett a hűtlen vizek fölé. Feltűnően — nem is, inkább csodával határos módon — életben maradt. Az esés szétzúzta a jobb kezét, eltörte összes létező bordáját, kilyukasztotta a tüdejét, és ki-be ugrált a tudatából, amint az East folyón sodródott lefele, a Brooklyn Híd alatt, és a Staten sziget kompkikötője felé vezető úton, ahol a kompon lévő utasok meghallották fájdalomüvöltéseit, szóltak a kapitánynak, aki szólt a Parti Őröknek, akik kihalászták őt az East folyóból és elvitték a Bellevue Kórházba.
És valójában itt kezdődik a történetünk. Mert amint John elkötelezte magát amellett, hogy újra összerakja az életét — először fizikai síkon, aztán érzelmin, aztán spirituálisan — azt találta, hogy nagyon kevés lehetséges erőforrás áll rendelkezésre ehhez olyanok számára, akik megkísérelték kioltani az életüket, olyasféleképpen, ahogy ő tette.
Kutatások kimutatják, hogy 20 emberből 19-nek, aki öngyilkosságot követ el, nem sikerül. De azok, akiknek nem sikerül, 37-szer valószínűbb, hogy sikerrel járnak másodszor. Ez tényleg egy komolyan veszélyeztetett népcsoport, akiknek nagyon kevés támogatójuk van. És mi történik akkor, amikor az emberek megpróbálják összerakni magukat az új élethez, az öngyilkosság miatti tabuink miatt, nem tudjuk, mit is mondjunk, ezért leginkább nem is mondunk semmit. Ez persze csak tovább mélyíti az izolációt, amiben az olyanok, mint John is, találják magukat.
Nagyon jól ismerem John történetét, mert én vagyok John. És ma ez itt az első alkalom, hogy bármiféle nyilvános környezetben valaha is beismerem azt az utat, amit megtettem. De azután, hogy elvesztettem egy kedves tanáromat 2006-ban, valamint egy jóbarátot tavaly öngyilkosság miatt, és hogy tavaly ott ültem a TEDActive-en, tudtam, hogy ki kell lépjek a hallgatásomból, és elhagyni a tabuimat, és beszélni egy megosztásra érdemes ötletről — ami pedig az, hogy azoknak az embereknek, akik meghozták ezt a nehéz döntést, hogy visszatérnek az életbe, több támogatásra, valamint a segítségünkre van szükségük.
Ahogy a Trevor projekt mondja: javul a helyzet. Tényleg javul a helyzet. És én ma azt választom, hogy egy totál másfajta fülkéből bújok elő, hogy bátorítsalak titeket, hogy sürgesselek titeket, hogy ha ti magatok vagytok olyanok, aki fontolgatott, vagy netán el is követett öngyilkosságot, vagy ismertek olyat, aki ilyet tett, beszéljetek róla, szerezzetek segítséget! Ez egy olyan beszélgetés, ami nagyon megéri, egy olyan ötlet, amit érdemes terjeszteni!
Köszönöm. (Taps)